Nevelési tanácsadás

Tiszta orrocskák, jobb közérzet 

A gyerekek kellemes közérzetéhez elengedhetetlen, hogy akadálytalanul kapjanak levegőt, amihez a légutak átjárhatóságára van szükség - beleértve az orrüreget is. Az orr és az orrnyálkahártya megfelelő állapota ráadásul a kórokozók elleni védelemben is fontos szerepet játszik.

Hogyan működik?

Az orrüregben található orrnyálkahártya felmelegíti, párásítja és tisztítja a rajta áthaladó levegőt. Az orrnyálkahártya felszínén lévő csillószőrök jelentős mértékben akadályozzák, hogy a szennyeződések, a kórokozók továbbjussanak az alsó légutakba.

Beszárad a váladék?

Ha az orrnyálkahártya - a szoba túlságosan száraz levegője, az elégtelen folyadékfogyasztás miatt, vagy más okból - kiszárad, az nem egyszerűen csak irritáló a baba számára: védelmi funkcióit is nagymértékben gyengíti, utat nyitva a felső légúti fertőzéseknek.

A nátha, az influenza és megfázás során kialakuló gyulladás egyik tünete ugyancsak az orrnyálkahártya-szárazság lehet, melynek következtében az orrban beszáradt váladék és szennyeződés gyűlhet fel.

A babák kizárólag orron át lélegeznek.

Az orrdugulás akadályozhatja a kicsit a táplálkozásban és a nyugodt pihenésben is, így az orr tisztán tartására nagy gondot kell fordítani.

Mivel a kicsik 6 hónapos korukig csak az orrukon keresztül lélegeznek, esetükben kiemelten fontos erre odafigyelni!

A baba orrocskájának tisztításához mindenekelőtt fel kell lazítani a lerakódott váladékot. Ehhez remek megoldást nyújthat egy természetes eredetű, tisztított és hígított tengervizet tartalmazó, tartósítószer nélküli orrspray.

A tengervizes oldat a náthától duzzadt orrnyálkahártyára is kedvezően hat, elősegítve a szabadabb levegőáramlást.

Nem árt tehát, ha gyerekes szülőként mindig van tengervizes orrspray a kezünk ügyében.

Használata hatékonyan járulhat hozzá a mindennapi orrhigiéné megteremtéséhez - ha pedig a babának nem kell naphosszat küzdenie a levegővételért és békésen szuszog álmában is, az nemcsak neki, de az egész családnak jó!

A DACKORSZAK

Ha ​a gyerekek kizárólag harmóniát igénylő kis lények volnának, akik egyszerűen csak békében akarnak élni szüleikkel és testvéreikkel, könnyű lenne a nevelés. Csakhogy ez nem így van. Már nagyon hamar kicsiny személyiségek, akik pontosan tudják, mit akarnak és még pontosabban, hogy mit nem. Ezért küzdeni is hajlandók! Ez különösen igaz két- és hat éves kor között. Ilyenkor minden kis semmiség hisztit, kitartó sírást vagy durcás visszavonulást válthat ki belőlük. Nekünk szülőknek, kihívást jelent ez az időszak. Hogyan lehetünk egyszerre igazságosak és állhatatosak, hogyan adhatunk meg nekik mindent, amire szükségük van, de nem mindent, amit akarnak? Néha nagy szükség van a szülő-gyerek konfliktusokra, hogy gyermekeink egészséges felnőtté váljanak.

A szülő-gyermek kapcsolatban két olyan természetes krízis fordul elő, amelyek kikerülhetetlenül jelen vannak, és fontosak a személyiségfejlődés szempontjából - mondhatni a gyerek jövőjének meghatározói. Ezek közül az első már az élet hajnalán jelentkezik.



Mit tehet a szülő a dackorszakban?

Az identitásprobléma - attól függően, hogy miként oldódik meg, és megoldódik-e egyáltalán - a felnőtt létet alapvetően meghatározza. A kétéves kor utáni időszakot, az úgynevezett dackorszakot folyamatos összetűzések jellemzik. A gyerek megpróbálja bemérni, hogy meddig terjed a hatásköre. Ez egy óriási krízis, ami ha minden jól megy, háromévesen kezd rendeződni, öt-hat éves korra pedig megoldódik, méghozzá egy különleges trükk révén. A szülő látja, hogy a gyerek szeretne "megszabadulni" tőle (vagyis önállóan felfedezni a világot), ezért szép lassan belopja magát a kicsi fejecskéjébe. Ő pedig már hároméves korában ott viseli magában anyut és aput, vagyis azokat az értékeket, normákat, amelyeket élete első három évében megtanult. Mire öt-hat esztendős lesz, előttünk áll egy kicsinyített felnőtt, akinek a szabályok, a törvények, melyeket a szülőtől megtanult, szentek és sérthetetlenek. Persze ne legyünk naivak: ezeket ő naponta többször is megszegi, de az eszébe sem jut, hogy maguk a szabályok esetleg rosszak. Ezért megjelenik a gyerek életében az a kellemetlen érzés, amit bűntudatnak, lelkiismeret-furdalásnak nevezünk. Azt a furcsa szülői homunkuluszt, kisembert pedig, aki odabújt a fejébe, felettes énnek vagy szuperegónak hívja a pszichológia. A felettes én fentről irányít, de a hatéves ezt nem veszi észre. Ő azt hiszi, hogy már minden szabályt és törvényt ismer, ha pedig megszegi ezeket, akkor lelkiismeret-furdalása támad.  

Jung szerint az én első szava a NEM! Nem vagyok azonos! A kisgyerek még egynek érzi magát az édesanyjával, ám eljön a pillanat, amikor már nem azt mondja, hogy a Palkó labdája, hanem azt, hogy az ÉN labdám. Ebben a pillanatban megjelenik a "szembefordulás", a leszakadás, a dac, az akarás az akarásért. Nem tudom még befűzni a cipőmet, de ÉN akarom befűzni! Vagy éppenséggel be tudom fűzni, de NEM akarom!

Az addig engedelmes kisgyerek földhöz veri magát, ha nem az történik, amit ő akar, esetleg leszegett fejjel, beharapott ajkakkal hallgat. Még akkor is szembefordulhat a szülővel - sőt önmagával is -, ha arra biztatják, amit korábban ő maga kívánt. Számára ugyanis most nem az a legfontosabb, hogy mit is akar, hanem az, hogy az akaratban gyakorolja magát. Közben maga is szenved attól, hogy ilyen "undok kis béka" lett, és legbelül nagyon vágyik arra, hogy a szülei becézgessék, szeretgessék. Ezt kimutatni azonban nem képes - csak az a nagy megnyugvás árulja el, ami az undoksága ellenére megnyilvánuló anyai és apai kedvesség láttán ömlik el az arcán. A dackorszakban lévő gyerek ragaszkodik a szokásokhoz, új dolgot csak akkor fogad el, ha arra maga jött rá, ő találta ki - akkor viszont makacsul követeli. A szülőnek ebben a nehéz időszakban nem volna szabad új helyzetekkel megterhelnie őt, vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor legyen tisztában azzal, hogy a gyereket ez nagyon igénybe veszi lelkileg, és türelmes kedvességgel segítsen neki levezetni az ebből fakadó feszültséget.

Tehát kerülöm az apró összetűzéseket, míg a lényeges dolgokban határozott és következetes vagyok, mert a gyerek szorongani fog, ha az életében nincsenek bizonyos, az ő életkorához szabott, világosan kijelölt határok.

ÉTKEZÉS KÜTYÜVEL

Pedig olyan egyszerű lenne a kis 1-1,5 éves gyereket úgy megetetni, hogy mesét néz a tableten, mi meg észrevétlenül belediktáljuk azt is, amit igaziból nem szeret.

A digitalizáció körülvesz minket, életünk részévé vált: reggel az okostelefonunk ébreszt, kávé mellett átpörgetjük a híreket vagy az e-mailjeinket, a telefonunk segít a parkolásban, számítógépen dolgozunk, este pedig digitális tartalmat fogyasztunk a vacsora mellé. Ez a rengeteg inger a gyerekeket is közvetlenül érinti, ezért kiemelten fontos, hogy legyenek olyan tevékenységek, amelyeknek digitáliseszköz-mentesek, mint például az alvás és az azt megelőző időszak - és ilyen az étkezés is.

Már újszülöttkorban is hatalmas jelentősége van annak, hogy az etetésnél megjelenik-e külső, zavaró inger. Csecsemőkorban a szemkontaktus felvétele a kapcsolatteremtés fontos eleme. Abban a pillanatban, amikor az etetés közben a szülő képernyőt néz, statikus arcot vesz fel, nem mutat érzelmeket. A csecsemő nem érti, hogy a szülő arca miért érzelemmentes, miért nem reagál a gesztusaira, ezért nyugtalan és feszült lesz. Ezt kutatási eredmények igazolják.

Csak még egy falatot... Itt jön a repülő a finom levessel, hamm!

Ha egy kicsivel nagyobb a gyerek, nem egyszerű feladat lefoglalni etetés közben. A szülők mindenféle trükköket és technikákat alkalmazva próbálnak még egy-egy kanálnyi ételt célba juttatni. A régi módszerek helyett ma már egyre többször kerülnek elő ilyen esetekben is a digitális eszközök, mint például a tablet, amivel könnyedén leköthető a gyerekek figyelme. És bár a tányér ilyenkor kiürül, hosszú távon ez a szülői magatartás komoly kockázatokat hordozhat magában:

1. Függőséghez vezethet

Bár az Amerikai Gyermekgyógyászok Akadémiájának (AAP) ajánlása szerint 2 éves kor alatt a gyerekeknek teljes "digitális mentességben" kellene élniük, a kutatások szerint az ilyen kicsi gyerekek is magas számban találkoznak digitális eszközökkel. Pedig ők bizonyítottan csak valós társas interakciókból képesek a nyelvet, a kreatív önkifejezés módját megtanulni. Ha étkezés közben mesét néz a gyerek, szépen lassan szokássá alakulhat, amitől később nagyon nehezen fog tudni szabadulni.

2. Túl sokat/keveset eszik a gyerek

Ha nem az evésre figyel a gyerek, hanem egy mesére, akkor könnyen előfordul, hogy többet - vagy éppen kevesebbet - eszik, mint amennyi táplálékra szüksége lenne. Ez vezethet elhízáshoz vagy alultápláltsághoz is.

3. Rágás hiánya
A figyelemelterelés következménye lehet, hogy a kicsi nem rágja meg eléggé az ételt, ami félrenyelést vagy hasfájást okozhat.

4. Kevesebb kapcsolat a szülővel

A közös családi étkezések során történő beszélgetés segít fejleszteni a gyerekek kommunikációs képességét, és mélyíti a családi összetartozás érzését. Ha egy gyerek tanult magatartása az, hogy evés közben képernyőt néz, akkor a családtagjaival nem kezdeményez, nem lép interakcióba, és ez hosszú távon negatív hatással lehet a társas kapcsolataira is. 

A szülők példamutatása a meghatározó

A gyerekek nagyon jól tudnak alkalmazkodni, tanulni, továbbá a megfelelő kereteket elfogadni - ezeknek a szabályoknak a kijelölése viszont nem egyik napról a másikra történik. A szülők valószínűsíthetően sokkal hamarabb fogtak bele a tanítási folyamatba, mint ahogyan abban tudatosak lettek volna. A gyerek születésétől fogva hallja és látja azokat a mintákat, amiket az őt körülvevő felnőttek mutatnak. A megfelelő stratégia közös kialakítása elengedhetetlen, azt tudnunk kell azonban, hogy a gyerekek a körülöttük lévő felnőttek által képviselt mintából és magatartásából tanulnak a legtöbbet. Érdemes átgondolni, hogy mi, felnőttek hogyan viszonyulunk a kérdéshez, és hogy mit tehetünk azért, hogy megtaláljuk a helyes egyensúlyt a gyorsuló digitális világban.



Harap a gyerekünk - mit tegyünk?

Sok 1-3 év közötti kisgyerek esik át harapós időszakon. Megharapják anyát, apát vagy egy másik gyereket, és ezzel nem kis aggodalmat keltenek. Ennek a viselkedésnek semmi köze sincs ahhoz, hogy egy gyerek mennyire jó, vagy mennyire jók a szülei.

Viszont a megharapott gyerek szülei gyermekük heves védelmezőivé válnak. A "meg kell védenem a gyerekemet" reakció aztán a "harapós" gyerek szülei számára könnyen úgy csapódhat le, hogy "a te gyereked rossz", és az eset olyan érzelmi hullámokat kelthet, melyeket a két fél nehezen tud kezelni.

A babák a harapás által is tapasztalatokat gyűjtenek

A kisbabák - mindegyikük - a harapáson keresztül is tapasztalatokat gyűjtenek, tanulnak a világról. A babák ráharapnak a fogzást segítő játékaikra, mamájuk mellére, cumijukra, szüleik ujjára vagy vállára. A szülők meglepett kiáltása általában értésükre adja, hogy harapásuk fájdalmas, és néhány próbálkozás után túllépnek rajta. Nem fognak harapni. Nincs ezekben a harapásos felfedezésekben semmi rossz, a baba azt teszi, amit a tanuláshoz tennie kell.

Segíti a tanulási folyamatot, ha a felnőttként hangos, de nem ijesztő "Áu! Ez fáj! Ne harapj!" felkiáltással reagálunk de nem hibáztatjuk, büntetjük vagy magyarázunk egy kisbabának. Hogy megtanulják, mi a harapás eredménye, tapasztalatokat kell szerezniük róla. Ezért lesz néhány elkerülhetetlen fájdalmas pillanat, mielőtt megtanulják, hogy a harapás fáj. A szülőknek felelőssége, hogy figyeljenek saját biztonságukra egy olyan gyermek társaságában, aki épp a harapásról gyűjt tapasztalatokat. Épp ezért nem érdemes ujjunkat olyan baba szájába tenni, aki a harapást gyakorolja, hacsak még nincs foga.

A kisgyerekek akkor is harapnak, amikor félnek

A gyerekek, mire elérik az 1-3 éves kort, már megtanulták, hogy a harapás fájdalmas. Ha ők harapnak, akkor már nem tapasztalatokat gyűjtenek. Azt kérdezhetjük magunktól: "Jó, de ha fáj, miért teszi ezt?" Nem gondolom, hogy a kisgyerekek elhatározzák, hogy harapni fognak. Kedves, velük születetten jó teremtések, és senkit sem akarnak bántani. Ha harapnak, akkor azt a bennük lévő feszültség hatására teszik, ami megakadályozza, hogy tisztán gondolkozzanak. Nem direkt csinálják, és nem rá és nem tudják, hogyan állítsák le ezt az impulzusukat. A kisgyerekek harapása olyan, mint egy tüsszentés vagy köhögés. A test belső késztetésre teszik, és nem tudják uralni.

Az kisgyerekek főleg akkor harapnak, amikor félnek, vagy csalódtak valamiben. Amikor nem volt lehetőségük nyugodt és közeli élményekkel feltöltődni szüleik vagy gondozóik körében, vagy olyan feszültség keletkezett bennük, amit nem tudtak kifejezni természetes úton, például a síráson keresztül. Szülőként azt tanultuk, hogy ha zaklatottak, csitítsuk őket, és a gyerekek ezért valahogy elrendezik magukban a feszültséget, de a bent ragadt érzések egyszer csak morajlani kezdenek és hirtelen kitörnek. A gyerek pedig harap.

Az gyerekeknek szükségük van arra, hogy kiadhassák érzéseiket

A gyerekeknek szükségük van arra, hogy kifejezzék csalódottságukat, félelmüket és egyéb mindennapos feszültségüket. Közel szeretnének lenni anyához és apához, de anyának és apának dolgoznia, vásárolnia, főznie, telefonálnia kell, és a testvérekkel is kell foglalkozniuk. A bölcsődében arra vágynak, hogy gondozóik csak velük foglalkozzon, a gondozóknak viszont sok gyerekre kell figyelniük. A feszültség pedig minden apró kiábrándító és magányos pillanattal csak nő. A mindennapos eseményektől a kisgyerekek feszültté és magányossá válhatnak, akkor is, ha ezek a helyzetek egy felnőtt számára teljesen természetesnek tűnnek.

Ha például egy szülőnek esti találkozóra kell mennie, egy kisgyerek nem érti miért nincs otthon. Fél és sírni próbál, hátha enyhítheti félelmét olyan valaki karjában, aki szereti és meghallgatja. De jóakaró szülője vagy gondozója úgy gondolja, hogy jobban érzi majd magát, ha nem sír, ezért cumisüveget ad neki vagy leteszi aludni. Ugyanez a kisgyerek pedig másnap a bölcsődében megharap egy másik gyereket. Megpróbálta kiadni feszültségét, de nem tudta. Az érzések, amiktől próbált megszabadulni, harapásban távoznak. Nem tudja miért harapott, nem is akart harapni. Egyszerűen túl sok volt a feszültség ahhoz, hogy jól tudjon működni.

A kisgyerekek nyugodt körülmények között is haraphatnak

Lehet, hogy épp nagy játékban vagyunk a majd kicsattanó gyermekünkkel, amikor hirtelen megharap minket. Ez sokkoló lehet számunkra, és támadásnak élhetjük meg, és ennek eredményeképpen elmehet a kedvünk az ilyenfajta, hancúrozós játéktól. Nem értjük, hogy miért harap meg saját gyerekünk a legidillibb játék közepén.

A gyerekek számára nagy biztonságot és megerősítést jelent, ha testközelben lehetnek, hozzánk simulhatnak, és mi eközben rájuk mosolygunk, és kifejezzük, mennyire lelkesedünk értük. Ilyenkor amennyit csak tudnak, magukba szívnak a szeretetünkből. Ha kis szívük ilyenkor szeretettől és örömtől csordul túl, elragadják őket az érzelmeik, és a harapás által jelezhetik, hogy valami nincs rendben ott belül: belső félelmeket, feszültségeket tárolnak.

Ha a gyerekünk meleg és közeli játék közben harap meg minket, az azt jelenti: "készen állok kimutatni neked a nehéz érzéseimet, és szükségem van rád, hogy segíts eljutni hozzájuk."

Ha ilyen módon harap meg minket gyermekünk, jól tesszük, ha minél kevesebb felháborodással reagálunk a harapására. Maradjunk hozzá egészen közel, és mondjuk azt: "Drágám, nem engedhetem, hogy megharapj. Mondd el mi bánt!" Igyekezzünk a szemébe nézni, és maradjunk nagyon közel hozzá. Ha érzi a figyelmünket és azt a szándékunkat, hogy meghallgassuk a felszín alatt bujkáló érzéseit, az segít neki eljutni a harapástól - ami közben olyan, mintha nem érezne semmit, mert a félelem legtöbbször gyerekben és felnőttben egyaránt érzéketlenséget vált ki - a felháborodás, a pánik és a csalódottság érzéséig. Maradjunk vele. Figyelmünk segítségével gyermekünk azokra az érzéseire tud koncentrálni, melyektől meg akar szabadulni, amelyekből ki akar gyógyulni. Nehézségeire a mi figyelmünk, szeretetünk a gyógyír, melyet - mikor a rossz érzései végére ér - mélyen a szívébe zár.

Nem szükséges tudnunk a harapás okát

Ha kitaláljuk, hogy miért harap gyermekünk, segítségünkre lesz abban, hogy legközelebb előre tudjuk, mikor kell résen lennünk. Így a kellő pillanatban a közelében lehetünk, hogy közbe lépjünk, segítsünk gyerekünknek az érzéseivel, és megvédjünk másokat. De ahhoz, hogy segíteni tudjunk neki, igazából nem kell megértenünk a feszültségének az eredetét. Akár sejtjük, miért harap, akár nem, ugyanolyan módon tudjuk segíteni őt.

A megszégyenítés, hibáztatás vagy büntetés sohasem segít egy harapó gyereken

Gyermekünk nem tehet róla, hogy érzései annyira felhalmozódtak, hogy harap. Próbált sírni, próbált dühöngeni, de még nem kapta meg azt a támogatást, amelyre szüksége van ahhoz, hogy kifejezze és elengedje félelmeit és csalódottságát. szülőként, gondozóként, nagyszülőként vagy barátként egyaránt segíthetünk neki. Amint az érzések kiengedése pihenni engedi őt, és biztonságban érzi magát, felhagy a harapással. Gyermekünk jó gyerek. Szeretne szépen játszani. Közeli és nyugodt kapcsolatra vágyik velünk és mindegyik barátjával.



Miért fontos az alvás kisgyermekkorban?

Sok szülő gondolja azt, hogy ha napközben jól lefárasztja a gyermekét azzal azt érheti el, hogy a kicsi átalussza az éjszakát és reggel később ébred. Ám ez koránt sincs így, sőt! A rendszeres, kiegyensúlyozott délutáni alvás hozzájárul a minőségi éjszakai alváshoz, napközben pedig elkerülhetők a túlfáradásból adódó hiszti-rohamok és a nyűgösség.
A nappali alvás nem kevésbé fontos, mint az éjszakai. A kisgyerekek ugyanis még nem bírnak 10-12 órát egyfolytában ébren lenni, 5-6 óra elteltével elfáradnak. Az idegrendszerük is megviselődik, főként, ha túl sok inger éri őket napközben. Optimális fejlődésük, idegrendszeri érésük csak akkor lehet zavartalan, ha a napjaik egy meghatározott napirend szerint zajlanak és kellő mennyiségű és minőségű alvást biztosítunk számukra mind napközben, mind éjszaka.

Mikor, mennyit kellene aludnia?

Egy éves koruk körül a gyerekek nappal két alkalommal is alszanak, azonban 2 éves koruk körül általában már elegendő az egyszeri délutáni alvás is. Mivel a gyerekek alvásigénye bizonyos keretek között eltérhet. Teljesen normális ha óvodás korú csemeténk délután 1 óra alvással is beéri, főként, ha éjszakai alvása legalább 10-12 óra és nem zavarják meg gyakori ébredések. Vannak olyan gyerekek is, akik délután akár 3-4 órát is képesek aludni. 3-4 éves kortól azonban érdemes arra odafigyelni, hogy ne aludják túl magukat, mert az már az éjszakai pihenés rovására megy. Ha nagyon fárasztó volt az előző nap, vagy utazott a család, esetleg az éjszakai alvás bizonyult kevésnek késői fektetés miatt, természetes, ha a gyermekünk napközben próbálja bepótolni a kimaradt pihenő időt. Ám ilyenkor is próbáljunk mihamarabb visszatérni a megszokott napirendhez, mert az segíti elő leginkább a regenerálódást.

Sok kisgyerek 4 éves kora után már nem igényli a délutáni alvást, de a legtöbben egészen iskolás korig ragaszkodnak az ebéd utáni pihenéshez. A napközbeni alvás elhagyását nem szükséges sürgetni, még akkor sem, ha 2 éves gyermekünk kétszer is alszik a nappal folyamán. Azok a gyerekek, akik bölcsődébe vagy napközibe járnak, könnyen hozzászoknak a rutinhoz, hiszen a délutáni alvás része az bölcsődei vagy óvodai programnak.

Mi segít, hogy délután is aludjon a kicsi?

  • 4 éves kor alatt mindenképpen jó, ha a gyermekünk délután is alszik legalább fél- egy órát, de előfordulhat, hogy nehezen alszik el. Az alábbi tanácsok segíthetnek, hogy áthidaljuk az altatással kapcsolatos nehézségeket.
  • Előre tervezzük meg a napi programot és gyermeket időben fektessük le. A délutáni alvást érdemes közvetlenül ebéd utánra időzíteni, akkor az evés- emésztés hatására mindenki kicsit elálmosodik. A nappali alvás eleve trükkös dolog. Az agyban ugyanis más szabályozza, mint az esti elalvást. A nappali alvásoknál az ébrenléti idő a legfontosabb tényező és kevésbé számít a biológiai óra. Emiatt a nappali alvások időzítése sokkal nagyobb pontosságot igényel. Ha túl korai az időzítés, a gyermek nem lesz elég álmos. Ha túl késő, akkor pedig túlpörög, szintén nem fog könnyen elaludni vagy az esti alvásidő kerül veszélybe.
  • A kicsik alvásigénye igen eltérő lehet és nagymértékben függ a gyermek testi és lelki szükségleteitől. Ajánlott, hogy a pihenés ne tartson tovább 2 óránál és lehetőleg ne nyúljon bele 16 óra utáni, délutáni időszakba. A túl hosszú délutáni szunyókálás megzavarhatja az éjszakai alvás nyugalmát, megnehezítheti az elalvást.
  • Azért, hogy a gyermek könnyen elkülönítse az éjszakai alvást a nappalitól, ne sötétítsük le teljesen a szobáját és nem kell, hogy mindenki lábujjhegyen lépkedjen. A napközbeni megszokott zajok, hangok hozzátartoznak a nappalokhoz, amihez a gyerekek könnyen hozzászoknak.
  • Ha gyermekünk éjszaka rossz alvó, ne próbáljuk megszüntetni a délutáni alvást. Ha a gyerek nagyon fáradt lesz estére, lehetséges, hogy az éjszakai elalvás még nehezebben megy majd és többször fel fog ébredni.
  • Sok gyermek idővel megkísérli elkerülni a délutáni alvást, legtöbbször akkor, amikor az már terhet jelent a számára. A gyermekek rendszerint érzik, hogy mennyi pihenésre van szükségük, azonban arra mindenképp figyeljünk oda, hogy az éjszakai alvásidő megfelelő hosszúságú és pihentető legyen számukra. Ha napközben jókedvű, aktív akkor biztosan nincs több alvásra igénye, de ha folyamatosan nyűgös, fáradt, sírós akkor ragaszkodjunk a délutáni pihenéshez!
  • A gyerekeknél a szeparációs szorongás és a változások - például a bölcsődébe, óvodába járás, költözés - átmenetileg alvási problémákat okozhatnak: nem akarnak elaludni, többször felébrednek éjszaka is. Ilyenkor igyekezzünk többet lenni gyermekünkkel, aktívan részt venni a játékaiban, több figyelmet szentelni neki. Este ne hagyjuk el a megszokott szeánszunkat: az esti mesét, hátsimogatást, összebújást. Gondoljunk arra, hogy ezek a nehezebb időszakok csak átmenetiek, szeretettel, odafigyeléssel segíthetünk a legtöbbet csemeténknek.
  • Ahogy nő csemeténk, úgy változik alvásigénye és módosul a napirendje. Kövessük ezeket a változásokat, ne ragaszkodjunk görcsösen az eddigi rendszerhez, alakítsuk át kicsit, hogy a gyerek megváltozott igényeihez leginkább passzoljon.
  • Két-három éves kor körül sok gyermek kezd el rendszeresen közösségbe járni. Ez egyrészt megzavarja a napirendet, új környezetet, szokásokat jelent. A kicsiknek hirtelen máshogy, máshol, máskor kellene aludnia a bölcsi, ovi fárasztó és rengeteg az új impulzus. Legyünk türelmesek, idő kell, mire a gyerekek is felveszik az új ritmust és alkalmazkodnak a megváltozott napirendhez. Ez általában két-három hét alatt megtörténik.



Testvérkapcsolat

Azt már nagyon sokszor és sokféleképpen hangsúlyozták, hogy a szülőkkel való kapcsolat, mennyire meghatározza életünket, személyiségünket. De ezt teszik a testvérkapcsolatok is, nevelő, szocializációs hatásuk jelentős.

Az egygyermekes családok határozott kisebbséget alkotnak világszerte. Míg az első szülésnél a szülővé válás igénye jelenik meg motivációként elsősorban, addig a második gyermek világrahozatalának gondolatát, vágyát általában az elsőszülött érdekei keltik életre a szülőkben.

A második gyermek vállalását, ahogyan a fentiekben már írtuk, sokszor az a szülői elgondolás motiválja, hogy kell egy játszótárs az elsőszülöttnek. Persze a testvérek szerepe kulturálisan és történeti szempontból is nagy változatosságot mutat. Régebben a nagyobb testvérek, mint gondozók jelentek meg. De ma már főként az iparosodott társadalmakban a nagyobb gyerekek kevésbé felelnek kisebb testvéreikért.

A nagyobb testvér megjelenhet a mester szerepében, aki példát ad és tanít. Ugyanakkor kutatások szerint 7-8 éves korig a nagyobbak inkább átveszik a kicsik feladatát, helyettük válaszolnak, de nem magyarázzák el és nem is segítenek nekik. Vannak olyan amerikai és japán vizsgálatok, amelyek arra is rámutattak, hogy a nagyobb testvérek elősegítik a kisebbek szociális nézőpontváltási készségének kialakulását. Ez a készség azt jelenti, hogy a kisgyerek megtanulja, hogy másoknak is van vélekedése a dolgokról és ez nem feltétlenül azonos a saját nézőpontjukkal.

A játék fontos közvetítő szerepet tölt be abban, hogy a nagyobb testvérek hatással vannak a kisebbekre. Míg mindannyian kicsik, addig az utánzás dominál. A kis testvérek 4 éves kortól kezdődően tudnak egyre aktívabb szerepet játszani a nagy testvérrel való kapcsolatban. És ettől kezdődően az interakciókban is határozottabb szerepet tudnak betölteni.

Összességében a testvérkapcsolatok ambivalens természetűek, hiszen a kötődés és szeretet mellett szinte mindig ott van a versengés is. Küzdelem a szülők figyelméért és szeretetéért. Ha az elsőszülött még nem érte el a 4 éves kort és kis testvére születik, akkor még különösen megjelenhet a féltékenység és az érzelmi zaklatottság.

A testvérkapcsolatok természetét sok minden befolyásolja, a testvérek kora, neme, temperamentuma, és maga a családi légkör is. A szülők egymással való kapcsolata is jelentősen meghatározza a testvérkapcsolatok milyenségét. Például ha a szülők sokat veszekednek, vagy éppen egy elmérgesedett válófélben vannak, akkor ez az ellenségeskedés gyakran "rátelepszik" a testvérek közötti kapcsolatra is.

A szülők általában szeretik hangsúlyozni, hogy mindegyik gyereküket ugyanúgy szeretik, de ez valójában nem lehetséges és nem is szükséges. Hiszen minden gyereknek másra lehet szüksége. A szülők nem tudják egyformán kezelni a gyerekeiket, hiszen nevelési bánásmódjukban meghatározó, a gyerek életkora, neme, és az hogy hányadiként érkezett a családban. Tudattalanul is alkalmazkodnak a gyerekeik személyiségéhez is. Ez így természetes, és normális módon ez a különbségtétel a méltányoláson alapszik. Ha viszont az egyik gyerek ezt negatív megkülönböztetésnek éli meg, az a testvérek viszonyára is rányomja a bélyegét.


A nagyszülők szerepe a gyermekek életében


Egy mondás szerint a gyermekeknek két nagyon fontos dologra van szükségük: gyökerekre és szárnyakra. A szárnyakat a szülőktől kapják a gyökereket viszont nagyszüleiktől.




Az unokák és nagyszülők közötti viszonyt sok tényező befolyásolja: nagyszülők életkora, egészségi állapota és elfoglaltságának mértéke, a generációk lakhelye közötti távolság, az unokák száma, illetve a szülők és nagyszülők közötti kapcsolat szorossága. Ha objektív akadályok miatt ritkán, többnyire csak ünnepnapokon találkoznak az unokák nagymamájukkal, nagypapájukkal, a nagyszülők akkor is a gyermek gondolkodásának központi szereplői, későbbi társas viselkedésének fontos meghatározói. A szülők és nagyszülők közötti viszony mintát ad az apróság számára elsősorban saját szüleivel szembeni viselkedésében.

A nagyszülői szerephez, az érett személyiséghez a gyakori konfliktusoknál jobban illik a szelíd békítés szándéka, a családi egység képviselete. Lényeges, hogy a nagyszülő ne valljon a szülőkétől gyökeresen eltérő nevelési elveket, és az esetleges neveléssel kapcsolatos vitáik ne a gyermek előtt történjenek. Ha a két generáció az alapelvekben megegyezik - és ebben az esetben elsősorban a nagyszülőnek kell alkalmazkodnia - a nagymamák és nagypapák jelenthetnek egyfajta finom ellensúlyt a szülővel szemben.

Ez többnyire némi engedékenységben nyilvánul meg (hiszen a nagyszülő-unoka viszonyt általában kevésbé terhelik a mindennapos apró harcok), ami addig nem káros, amíg nincs benne a szülő háta mögötti cinkos összekacsintás, és nem kérdőjeleződnek meg a gyermek életének szülők szabta alapszabályai.

Előfordul, különösen, ha a három nemzedék egy háztartásban vagy egészen közel lakik egymáshoz és a szülők nagyon elfoglaltak, hogy a nagyszülő veszi át a szülők kissé szigorúbb szerepét. Kivételes élethelyzetekben, esetleg válságban lévő családoknál adódhat úgy, hogy a nagyszülők nevelik az unokákat, ilyenkor teljes egészében átveszik a szülői szerepet.

A nagyszülők a mesélés mesterei. Még ha könyvből olvassák is a történetet, jóságos mosolyuk, ízes szóformálásuk, derűs hangjuk különös varázzsal, sajátos többlettel látja el a megszokott szereplők kalandjait. A legtöbb nagymami és nagypapi fejből is sok szép népmesét tud, és mivel ők a láthatatlan családi legendárium őrzői, gyakran előkerülnek a megtörtént régi családi esetek is. Sok gyermek ezeket szereti a legjobban, már némelyiket kívülről tudja, de még mindig követeli az "amikor te kicsi voltál és vándorcirkusz jött a faluba...", az "amikor apu kicsi volt és zöld cseresznyét evett...", illetve, ha már nagyobbacska az "amikor én kicsi voltam, és sehol nem találtatok..." kezdetű történeteket. Az ismétlődés biztonságot nyújt a gyermeknek, több generáció életének megismerésével pedig egyfajta folytonosságot élhet meg, érezheti, hogy helye van a nagy, ismeretlen világban.

Ünnepekre készülődve nagyszülőként nem érdemes ajándékozási neurózisba esnünk, kerüljük az erőn felüli drága ajándékokat. Az unoka gyakran jobban örül egy hasznos apróságnak, különösen, ha személyes színezete van. Egy kisfiú egy méregdrága távirányítós autóval néhány napig játszik, majd ráun, a nagypapa monogrammal ellátott kisbicskája viszont egész életében féltve őrzött kincse lesz. Ha vidéken laknak a nagyszülők, és egészségük, erejük is lehetővé teszi a kisunokák nyaraltatását, ezek a felhőtlen vakációk beépülnek a gyermekek alapélményei közé - és néhány évtizeddel később a családi legendatárba is.

Ha valamelyik nagyszülő vagy dédszülő már nem lehet köztünk, de a gyermek ismerte őt, személye és halála ne legyen tabu a gyermek előtt. A felnőttek fájdalmát mindenképpen érzi a gyermek, és ha nem szabad beszélni a "kalapos nagyanyóról", nem tudja mire vélni a helyzetet. Félelem, sötét gondolatok, esetleg bűntudat gyötörheti az unokát. Hallgatás helyett fényképek és történetek segítségével elevenítsük meg őt.

Kiss Ákos
pszichológus

Lássuk, miért van szüksége egymásra unokának és nagyszülőnek:

1. A nagyinál sokkal jobban ízlik a gyümölcs.

2. A nagymama házában rengeteg felfedeznivaló akad, és a nagymama meg is engedi, hogy az unoka minden szekrénybe benézzen, és minden dobozban kutakodhasson.

3. A nagymamák és a nagypapák másképpen, sokkal felszabadultabban bánnak az unokával, mint maguk a szülők.

4. A nagyszülőknél "az erő a nyugalomban rejlik".

5. A nagypapa mindig szuper jó játékötlet eszel ki.

6. A nagymama az unoka kedvenc ételét egészen másképpen is kínálja.

7. A nagyszülők az unoka számára a nyaralást, kikapcsolódást jelentik a kisgyermek hétköznapjaiban.

8. Mert a nagyi sütijének nincs párja.

9. A nagymami és a nagypapi csodálatos meséket tud mesélni, és nagyon érdekes történetekkel idézi fel a régmúltat.

10. Egy nagymama és nagypapa mindig "csupafül".

12. A nagyszülőknek egyszerűen több idejük van, mint a szülőknek, ezért több türelemmel kezelik az unokát - és ez a kisgyerekre nagyon jó hatással van.


7 ok amiért óriási szükségük van a nagyszülőknek unokákra

1. Az unokák életet visznek a hétköznapokba.

2. Az unokák fiatalon és fitten tartják a nagyszülőket.

3. Az unokák megmutatják számukra, hogy fontosak, nélkülözhetetlenek és szeretetreméltók.

4. Az unokák megtanítják a nagyszüleiknek az új technikai eszközök kezelését, például azt, hogy hogyan működik a számítógép vagy a Smartphone.

5. Az egész házat betöltő hangos gyerekkacaj simogatja a nagyszülői lelket, és szellemi felfrissülést hoz.

6. A nagyszülők újra részt vehetnek olyan tevékenységekben, amiben utoljára gyermekkorukban volt részük.

7. Az unokával töltött idő minőséget és tartalmat visz a nagyszülők életébe.


Miért fontos a mese a gyerekeknek?

Miért szükséges a mese?

Elsősorban azért, mert ha mesélünk, együtt vagyunk a gyermekünkkel! Azt érezheti, hogy nekünk is fontos a vele együtt töltött idő. A szülői esti mese a gyerekek fantáziáját, képzelőerejét is fejleszti. Nem látja el sablonokkal, előre gyártott képi, vizuális élménnyel, mint a tömegkommunikációs eszközök közül a tévé, videó, mozi.

Másodsorban, a mese hallgatása lelki folyamatokat indít be nála, amelyekre szüksége van az egészséges fejlődéshez.

A mese jelentősége a gyerekek számára, hogy fontos ősi tartalmakat hordoznak, amelyekkel könnyen azonosulhatnak, kitágítják számukra a valóságot, felhasználhatják a problémáik megoldása során, fejlődik tőle az alkalmazkodó készségük, és megkönnyítik számukra a feszültségoldás mindennapi nehézségeit. A mesének jelentős szerepe van a gyerekek értelmi és érzelmi fejlődésében azért is, mert viselkedési mintákat nyújt számukra.

A mese, mint a feszültségoldás eszköze

Elsőre gondolhatnánk azt is, hogy a mesékben megjelenő boszorkányok, sárkányok, farkasok félelmet keltőek a gyerekek számára. Különösen az érzékeny gyerekek számára.

De a mesékben szereplő gonosz alakoknak más feladata is van az ijesztgetésen, és félelem keltésen kívül: a gyerekek már eleve szoronganak egy olyan világban, ami számukra nem teljesen érthető, és ahol ki vannak szolgáltatva a felnőtteknek. Így a mese lehetőséget ad nekik, hogy nehezen meghatározható érzéseiket formába öntsék, kiélhessék.

A mese a lélek fejlődésének állomásait jeleníti meg nagy erejű, szimbolikus képekben.

A lélek fejlődéséhez pedig hozzátartozik a félelem, és szorongás is. És hozzátartozik az is, hogy a szereplők hogyan jutnak túl ezeken az érzéseiken, hogyan küzdenek meg velük, és hogyan lépnek egy magasabb szintre. Fontos összetevője a mesének, hogy a főszereplők mit és hogyan tanulnak mind abból, amit a mese megpróbáltatásai eléjük állítottak.

Ha a gyermek ki tudja várni a szorongás fantáziaképein áthaladva a vigasztalás és megszabadulás képeit, akkor a mese jótékony hatású, és eléri a célját: példát, és mintát mutat a gyerekeknek a probléma megoldásból. Az élet tele van ismeretlen, félelmetes dolgokkal, de ezeken bátorsággal, hűséges barátok segítségével még a legkisebb is túljuthat.

A mese olyan jelenségekről beszél a gyereknek (életről, halálról, haragról, féltékenységről, szeretetről, segítésről, talpraesettségről, bátorságról), amelyekről máshogy, elvont fogalmak szintjén nem tudnánk beszélni vele. A mesékkel sajátos formában megnyugtatjuk a gyerekeket, amikor a mese szimbólumai révén eszközt adunk a kezükbe a félelem, és szorongás megjelenítéséhez, és feloldásához.

A mese, mint az érzelmek fejlesztése

Mesélni kell a gyereknek, de miért?

A mese a legjobb érzelmi intelligenciafejlesztő módszer és a minőségi idő egyik legértékesebb módja. Azok a felnőttek, akiknek meséltek gyermekkorukban sokkal könnyebben küzdenek meg az élet nehézségeivel, érzelmileg stabilabbak, hiszen számtalan példát, mintát kaptak a mesékből, hogyan oldhatóak meg a problémák, és megélhették azt is, hogy érdemes hinni a Jóban, mert majd egyszer elnyeri méltó jutalmát.

A mese feszültségoldás is egyben. A tudattalan nyelvén szól, megérintheti azokat a félelmeket és negatív érzéseket, melyeket közvetlenül nem merünk megfogalmazni. Nem csak a gyermekre, a szülőre is jó hatással van a mese. Vágyteljesítő, kompenzáló, vigasztaló, gyógyító hatása közvetlenül érzékelhető.

A mese kimondhatóvá teszi a kimondhatatlant.

A mesében látott forgatókönyv bátorítást ad a gyerekeknek, hogy a problémákat a valóságban is meg lehet oldani, és még azt is megmutatja, hogyan.

Milyen a jó mese?

  • A gyerekek figyelmét az a történet köti le legjobban, amelyik szórakoztatja és felkelti a kíváncsiságát.
  • A jó mese nem csak szórakoztat, hanem jóra is tanít.
  • A jó mese szolgál, lelki tápláléka a gyermeknek.

A szülőnek ismernie kell a mesét, hogy tudja, gyermeke lelki világának megfelelő-e.

Ha ő nem tud belehelyezkedni lelkileg a történetbe, átadni sem fogja tudni hitelesen, így érdemesebb másik mesét választania. Persze nem az a cél, hogy a szülő a saját problémáihoz válasszon mesét, sokkal inkább az, hogy a gyermek világába illő történetet keressen.

A gyermek életét csak akkor gazdagítja egy mese, ha mozgásba hozza képzeletét, fantáziáját, fejleszti intellektusát, ha eligazítja érzelmeiben, megbékíti félelmeivel és vágyaival, elismeri nehézségeit, ugyanakkor megoldásokat is javasol problémáira.

Mások a mai gyerekek mese igényei, mint a 20-30 évvel ezelőtti gyerekeknek?

A mesehallgatás belsőleg mozgatja meg a gyermeket. A mai gyerekek keveset mozognak, igénylik azonban a mozgalmasságot, amit a mese belső mozgáslehetőségként ad meg számukra. A fantáziát beindítva fejleszti a kreativitást.

Ha a könyv, amelyből mesélünk nincs tele illusztrációkkal, a fantáziát belső mozgásra készteti, így jobban fejleszti az érzelmek megélésének képességét, a megítélő-képességet, a bátorságot és az odaadást, mint ha kész sablont kap a gyermek, amelyhez belső képeit le kell nyesegetnie, hogy illeszkedjen a kész mintába.

A jó mesék nem tudnak elavulni, a megjelenő szereplők archetípusok, ősképek, melyek segítenek megérteni a mindenkori világot.

Azért jobb mesét hallgatni a szülőtől, mert így a mese tempója alakítható a gyermek tempójához. Ha valami nem világos, visszakérdezhet, kérheti, hogy a szülő ismételjen meg egy részt. A szülő társa a kalandokban, a félelemben és a feloldozó örömben és boldogságban is. Az anya gyermek kapcsolat egyik legjobb fejlesztője a meseolvasás. Az esti lefekvés, elbúcsúzás nehéz perceit könnyítheti meg, ha az esti rituálé jó közérzetben zajlik.